Magyar Orvostársaságok és Egyesületek Szövetsége

obrfrnk
MOTESZ-oldalak

Orvoslás válaszút előtt

Úgy tűnik, a medicina történelmi válaszúthoz közelít. Az egyik út a sodródásé. Ez szükségszerűen az orvoslás komplex, humanista céljainak, autonómiára és gyógyítási szabadságra törekvésének feladásához vezet. A folyamat során visszafordíthatatlanná válik a hivatás művelőinek elaprózódása, izolálódása, szélsőséges megosztódása. A társadalmi és külső döntéshozói elvárásoknak csak szélsőségesen hierarchizált, centralizált, parancsuralmi rendszerek képesek – ideig-óráig – megfelelni. Meghatározóvá válnak a rövid távú egyéni és csoportos részérdekek. Az egyéni előrehaladást is ez, és nem a közösen vállalható és magasabb rendű értékek és célok követése határozza meg. A szakma és a társadalom számára sorsdöntő döntések egyre inkább különalkukban, improvizáltan születnek meg. Végül a medicina belső világát is külső tényezők határozzák meg, a szakma vezetőit meghatározóan e külső erők legitimálják, a belső értékítélettől elszakadva. Így a hivatásterület maga is puszta eszközzé válik a hatalom és a források átláthatatlan elosztásában, a társadalom „kézben tartásában”.

Mint korábban megtapasztaltuk, kiemelkedő személyiségek és intézmények ilyen körülmények között is létrejöhetnek, működhetnek, de súlyos kompromisszumok árán, és nem nyújthatnak a fiatal kiválóságok számára követhető példát. Így aztán a kiváló központok izolálódnak, a rendszer szintjén nem indukálhatnak fejlődést, hatékony erőforrás-hasznosítást, igazságos és töretlen fejlődést. Ez az út a hivatásterület iránti társadalmi bizalom tartós erősödéséhez sem vezethet el.

A másik út akkor lesz járható, ha az orvoslás képviselőinek kritikus szintet meghaladó tömege képes lesz magában tudatosítani eredeti küldetését és kitartani mellette, ha meg tudja erősíteni és állandóan karban tudja tartani a belé vetett társadalmi bizalmat. Ez csak az orvosok közötti egészséges kollegiális kapcsolatok, aktív, önfejlesztő és öntisztító szakmai közélet, hiteles, reprezentatív, aktív belső életet élő és széleskörűen együttműködő szakmai társaságok megléte esetén remélhető.

Így azonban sikerülhet az egyéni és közösségi törekvések összehangolása, az öntudatos partnerként viszonyulás a politikai, a gazdasági és a társadalmi tényezőkhöz, érdekcsoportokhoz, a mértéktartó, de hatásos szereplés a tömegkommunikációban, a reális és megvalósítható szakmai programok képviselete, s mindehhez a közéleti és társadalmi elismertség és támogatás biztosítása.

Az orvoslás céljai

A viták mellett is széles körű egyetértés van abban, hogy korunkban is érvényesek az orvoslás több évezredes, „hagyományos” céljai: az egészség megőrzése és a betegségek megelőzése; a fájdalom és a szenvedés enyhítése; a betegségek gyógyítása és a gyógyíthatatlan betegek gondozása; végül az idő előtti halálozás megakadályozása és a békés halál lehetőségének biztosítása. Ugyanakkor „új” betegségek jelentek meg, orvosi céllá vált az egyébként egészségesnek minősülő emberek különféle képességeinek, tulajdonságainak orvosi korrekciója, fokozása. Korábban nem támasztott igények kielégítése hárul az orvosra az élet kezdetén és végén, felvetődik a különféle hátrányosnak tekintett tulajdonságok (és tulajdonságúak) kiküszöbölése. Mindezek gyakran nehezen illeszthetők be a több évezreden keresztül változatlan orvoslási célok, feladatok közé.

A jelenkori orvoslás időközben szcientobiotechnomedicina lett, azaz a tudomány és a különféle (bio-, info-, nano-) technológiák minden korábbi korra jellemzőnél jelentősebb szerepet kapnak benne. Az orvoslás itt is radikális választás előtt áll: vagy az emberi létformák és élettevékenységek fokozatos technicizálásának végrehajtójává lesz, vagy képes lesz uralni, „megszelídíteni” az orvostudományt és az orvostechnikát. Ez lényegében abban áll, hogy céljai szolgálatában humanizálja, perszonalizálja és eszközként alkalmazza őket. Nagy a kísértés, de nagyok a kockázatok is. A technicizálás révén a medicina behatolhat az egyéni és közösségi élet lényegében minden, korábban nem medikalizált területére. A kockázat pedig az, hogy mindeközben elszakad eredeti célkitűzéseitől, ami erősen kihat az orvosi identitásra és az orvos társadalmi szerepére is.

Az orvosi önrendelkezés 

Dönteni, választani csak az tud, akinek van erre felhatalmazása, autonómiája, szabadsága. Az orvosok hivatásuk gyakorlása során ősidőktől fogva a szakmai önrendelkezésre és a gyógyítási szabadságra törekszenek. Ez szorosan összefügg betegeiknek azzal a jogával, hogy szükség esetén illetéktelen befolyástól mentes, tudása és képességei legjavát nyújtó orvostól kapjanak tanácsot, ellátást, és feltételezi azt is, hogy a korszerű, biztonságos, minden rászoruló számára elérhető ellátások szakmai szabályait az orvosi szakma maga határozza meg észszerűen, átláthatóan, orvosi önérdekektől és illetéktelen befolyásolástól függetlenül.

Az orvosi önrendelkezés és gyógyítói szabadság foka, érvényesülése meghatározza az egyén és a szakmai közösség gondolkodását, törekvéseit, belső közéletét, végső soron az adott társadalomban működő orvoslás elismertségét, színvonalát, perspektíváit.

A különféle jogcímeken kívülről beavatkozók lehetnek szakmai és/vagy piaci versenytársak, monopóliumra törekvők, konkurens szolgáltatók, menedzserek, újságírók, aktivisták, politikusok. Az együttes felsorolás ellenére nem vitatjuk a megnevezettek fellépésének esetenkénti jóhiszeműségét, jogszerűségét és indokoltságát, és nem is teszünk egyenlőségjelet közéjük. A kialakult helyzetért az orvosi egzisztencia elbizonytalanodása, a mester-tanítvány viszony válsága, a generációs feszültségek, a kollegialitás meggyengülése, a szakmai vezetés esetenként szűk látókörű, önző, vagy egyszerűen csak rossz szemlélete és mulasztásai, a szakmai közélet anomáliai is felelősek. Természetesen a mindenkori társadalompolitika és szakpolitika felelőssége is tetten érhető itt.

Korunk sajátosságai

Korunkat erősen meghatározza a tömegtájékoztatás erős jelenléte és érdeklődése, a közvélemény élénk reagálása (sőt reagáltatása), a bíróságok aktív szerepvállalása. Hirtelen nagyszámú aktív idegen szereplő jelent meg az orvoslás eladdig diszkrét, saját nyelven kommunikáló világában: bírók, ügyvédek, etikusok, újságírók, polgárjogi aktivisták és törvényhozó politikusok. Mindez elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan változásokat hozott, de ugyancsak ellentmondásos következményekkel járt. Alaposan próbára teszi az orvos-beteg kapcsolatot, gyakran a betegek jogainak és méltóságának, magánéletének súlyos sérelmével jár, ami sok segítségre szorulót elrettent attól, hogy a jog vagy a nyilvánosság segítségét vegye igénybe.

A mai orvoslásban – a leírtakkal összefüggésben – sok egyéb mellett leginkább két erő hatása figyelhető meg. Az egyik az úgynevezett „defenzív medicina”, a másik a „celebesedés”.

Defenzív szemlélet

Defenzív medicináról akkor beszélünk, amikor az orvos diagnosztikus és terápiás döntéseit nem a beteg állapota és érdekei, a szakmai és etikai előírások és a személyes tapasztalatán, tudásán, meggyőződésén alapuló, „független” szakmai véleménye (amit szükség esetén más szakemberekkel is megvitatott) határozza meg, hanem a döntéssel járó nem orvosszakmai kockázatok minimalizálása. Vagyis az, hogy a döntésével elégedetlen beteg, hozzátartozó és az orvos-beteg kapcsolatba különféle jogcímeken beavatkozók ne találhassanak fogást rajta. Egyes országokban és egyes szakmákban az orvosi döntések többségét, nem ritkán 90%-át befolyásolják defenzív megfontolások az USA-tól Japánig, az Egyesült Királyságtól Új Zélandig.

Az orvos mint médiaszemélyiség

A másik jelenség a szakmai személyiségek és intézmények proaktív megjelenése a tömegkommunikációban és a közösségi médiumokban. Ez az esetenként „celebesedéssé” fajuló tevékenység a médiaszemélyiséggé válás révén személyes és intézményi promóciót jelent, a szakmai, politikai, társadalmi és gazdasági érdekérvényesítési képesség fokozását szolgálja.

Önmagában és mértéktartással alkalmazva ez érthető és elfogadható, sőt el sem kerülhető, mára a stratégia kötelező elemévé vált. Mégis, az összeférhetetlenség más eseteihez hasonlóan, itt is nyilvánvaló kell, hogy legyen: ez a tevékenység sem kerülhet szembe az orvoslás alapvető céljaival, szakmai és etikai normáival, a betegek érdekeivel, nem lehet manipuláló, valótlan és túlzó, nem sértheti a kollegialitást, sőt a jó ízlést sem, veszélyeztetve az orvosi hivatás méltóságát, társadalmi elismertségét.

Az orvosoknak számolniuk kell azzal, hogy a más területeken (például politikában, üzleti szférában) elfogadott, a közvélemény által tolerált eszközök, módszerek, stratégiák alkalmazásával olyan társadalmi közvélekedést és sztereotípiákat is magukra vonhatnak, amit az orvoslás és művelői esetében a közvélemény sokkal kevésbé tolerál.

Az erőforrások kérdése

Utoljára maradt az egészségügyi ellátásra fordítható erőforrások korlátozottsága és ennek hatása az orvoslásra, az orvosi önrendelkezésre és a gyógyítási szabadságra. A szakmai vitákban és a nyilvános kommunikációban ez kerül szóba a leggyakrabban, és sokan elsősorban erre vezetik vissza mindazt, amit a betegek, az orvosok, a különféle érdekcsoportok kifogásolnak a mai orvoslás gyakorlatában és az egészségügy működésében. A korszerű orvoslás önmagában is jelentős költségeket igényelne. Ezeket azonban jelentősen megnövelik az előzőekben ismertetett jelenségek. Az egyik legnagyobb költségcsökkentő tényező az egészségügybe, azon belül az orvoslásba vetett bizalom kívánatos szintje lenne: azaz az etika mint tőke.

Könnyű belátni, nehéz elfogadni, hogy az emberi, anyagi, pénzügyi, erkölcsi és társadalmi erőforrások végesek. Az emberi erőforrásokat világszerte önző rövidlátással, rosszul mérték föl, ami súlyos krízist idézett elő, súlyos konfliktusokat gerjeszt és alapvető etikai dilemmákat vet fel. A felelősség megoszlik a politikai és a szakmai elitek között.

El kell kerülnünk azt a csapdát, hogy a nagy társadalmi viták során kizárólag saját egzisztenciális érdekeink védelmezőjeként jelenjünk meg, függetlenül a betegek és a társadalom egészségi állapotából fakadó feladataiktól és ebből fakadó szükségleteiktől.

A társadalmi hitelesség fő forrása, a közbizalom alapvető feltétele, hogy az orvosok tevékenysége és kommunikációja igazolja a betegek és a társadalom számára: az egészségi állapothoz kapcsolódó érdekeik legavatottabb védelmezői maguk az orvosok. Az orvosok ezt a vállalásukat az orvoslás hagyományos céljaihoz hűen, szakmai önrendelkezésük és gyógyítási szabadságuk birtokában és személyes boldogulásukkal is összhangban, csak aktív, demokratikus és hiteles orvosi közélettel és átgondolt társadalmi program képviseletével lehetnek képesek teljesíteni.

Az orvosok mint közösség

Az orvosok meghatározó szerepe a betegellátásban nem kérdőjelezhető meg, még ha sokat változott is, különösen az elmúlt néhány évtizedben. E „nemes hivatás” képviselőit évezredek óta összefűzi valamiféle „láthatatlan”, nyelven, valláson, kultúrán, nemzeti hovatartozáson és mindenféle alá- és fölérendeltségi viszonyrendszeren felülemelkedő kapcsolat, ami valamiféle szervezeti jelleget is hordoz.

Az ehhez a sajátos szervezethez tartozó, az orvosi hivatás gyakorlására szakmailag, erkölcsileg és jogilag alkalmasnak nyilvánított kollégákat különleges viszony fűzi egymáshoz, ami a betegeik érdekeinek szem előtt tartása mellett, egymás iránti lojalitásra, szolidaritásra, felelősségérzetre és a mestereik megbecsülésére figyelmezteti, ösztönzi őket. Ezt a sajátos hivatásrendi szervezetet az egymást követő korok társadalmai, döntéshozói is érzékelik, hatótényezőként számolnak vele, ami gyakran „az orvosokhoz” való együttes, globális viszonyulást is kivált belőlük.

Az orvosok több évezredes „láthatatlan” szervezetét, annak állandó elemeit az orvosok különféle nemzeti és nemzetközi szerveződései képviselték a különféle történelmi korokban, és ez így lesz a 21. században is. Abban a helyzetben, amiben az orvoslás ma van, az orvosok közösségeinek, a társaságoknak saját magukon belül, egymás között és a társadalommal is párbeszédet kell folytatniuk, minden elfoglaltságuk, túlterheltségük mellett is kezdeményezniük kell azt.

Communicatio, communio, cooperatio

Egy közösség, szervezet tagjai közötti párbeszéd célja nem a puszta információcsere. Sokkal inkább a közösség építése, fejlesztése, valamint az igazság feltárása annak érdekében, hogy a közös hivatás feladatait minél magasabb színvonalon végezzék el e közösség tagjai.

A párbeszéd alapvető értéke, hogy egyedülálló emberi adottságra és szükségletre épül. Gyakorlati haszna, hogy elősegíti a közös értékek azonosítását, normák kialakítását, és támogatni képes az egyéni és közösségi döntéshozatalt, segíthet lezárni a megosztó vitákat, és általa mindenki segítséget adhat és kaphat a problémák megoldásához. A párbeszéd sokat segíthet abban, hogy a szervezetben rejlő lehetőségeket maximálisan feltárjuk.

A párbeszédnek meg kell felelnie néhány feltételnek. Ilyen feltétel a megfélemlítés tilalma (arrogancia, türelmetlenség, tekintély öncélú latba vetése sem megengedett), vagy a manipulálás tilalma (például hízelgés, érzékenységekkel való játék, technikai ügyeskedések). Alapvető fontosságú a megtévesztés (hazugság, elhallgatás) kizárása. Szükséges minden esetben a „másik fél” meghallgatása, és ezzel párosulva az önkifejezés kötelezettsége (vélemény, gond, elvárás megfelelő helyen, időben történő kifejtése, el nem hallgatása), ezáltal is törekedve minden tényező figyelembevételére (nem csak arra, ami hasznos, rokonszenves). Nem szabad figyelmen kívül hagyni azokat, akik kirekesztődtek, önkifejezésükben gátoltak, hanem a különféle álláspontokat igyekezni kell megérteni. A párbeszéd célja a teljes közösség (és nem egy-egy érdekcsoport, irányzat, kiemelkedő személyiség) előrehaladásának, érvényesülésének támogatása. Csak ilyen párbeszéd remélhet általános bizalmat, ami nélkül nincs érdemi párbeszéd.

A párbeszédet a kiemelt közösségi célok szolgálatába lehet állítani. A magyar orvosok legjava által képviselt célok – akár tudatosítják magukban, egymásban, akár nem – bizonyosan ilyen célok.

Ez a feladat áll tehát előttünk, ilyen párbeszédre kell, hogy törekedjünk közös dolgainkról.

A jövő orvoslásának társadalmi programja

Mindezek alapján mi is lehetne a jövő orvoslásának társadalmi programja, amit valamennyi orvos felvállalhat, és hivatásrendi társaival együttesen képviselhet? Mi kell, hogy jellemezze az őt befogadó és fenntartó, általa ellátott közösség, társadalom iránt felelősséget érző orvoslást?

Csatlakozva a Magyar Orvosi Kamara és más szervezetek, így a Magyar Tudományos Akadémia különféle kezdeményezéseihez, velük együttműködésre törekedve, a MOTESZ párbeszédet kíván erről a kérdésről kezdeményezni. Ennek során az alábbi témákat kívánja megvitatni saját társaságai, szakmai partnerei, a betegszervezetek, a döntéshozók és a társadalom széles köreinek bevonásával:

– Párbeszédre kész, szakmai autonómiáját őrző orvoslás.

– Mértéktartó, megfontolt orvoslás.

– Megfizethető, fenntartható orvoslás.

– Szociális érzékenységű, pluralista orvoslás.

– Igazságos, egyenlő esélyeket biztosító orvoslás.

– A választás szabadságát és az emberi méltóságot tiszteletben tartó orvoslás.

A párbeszéd eredményeként megkíséreljük megfogalmazni, miben is áll az orvoslás, a magyar orvoslás társadalmi küldetése és annak milyen közös programja fogalmazható meg, amit figyelembe vehet minden magyar orvos, orvosközösség, oktató és gyógyító intézmény, a döntéshozók, s mindenekelőtt a magyar társadalom tagjai.

A közeljövő: orvoslás válaszút előtt

A bevezetőben azt állítottuk, hogy a medicina történelmi válaszúthoz közelít. Képviselőinek, művelőinek valamiképpen állást kell foglalniuk arról, hogy a hagyományos értékei feladásával fenyegető sodródást, vagy az aktív, saját identitását és a belső kollegialitását megerősítő, társadalmi küldetését felfrissítő lépéseket választja-e?

Mindkét úton el lehet jutni egy küszöb átlépéséhez, ami visszafordíthatatlan változást, új korszakot eredményezhet. Az előbbi lényegében passzív szakítást jelent a medicina hagyományos céljaival, és beletörődést abba, hogy autonómiája, szabadsága csak más tényezőknek alárendelve érvényesülhet. A hagyomány felvállalásából következő út folytatása sem jelent azonban változatlanságra törekvést, puszta tagadást, ellenállást. A szakmai autonómiára és a gyógyítás szabadságára törekvő orvoslás missziója aktív, állandó személyes és közösségi tevékenység. Olyan orvoslás, amely kész és képes a megújulásra, nyitott az önfeladás nélküli párbeszédre és a partneri együttműködésre a környezetével.

Dr. Oberfrank Ferenc,

a Magyar Orvostársaságok és Egyesületek Szövetsége elnöke

levelezési cím: oberfrank.ferenc@koki.mta.hu

forrás:http://elitmed.hu/kiadvanyaink/lam--lege-artis-medicin---/orvoslas-valaszut-el--tt-15885/?utm_source=Oempro_click&utm_medium=Email_click&utm_content=Subscriber%236992&utm_campaign=eLitMed.hu%202019.04.09%20

Megjegyzés:

A dolgozat sokban támaszkodik „A betegbiztonságot támogató szervezeti kultúra” című könyvfejezetemre (In: Baranyai Zs, Harsányi L, szerk. Betegbiztonság. Budapest: Medicina Kiadó; 2016. és az „Útkeresés: az orvoslás céljai és az orvosi autonómia” címmel az Orvostovábbképző Szemlében 2017-ben megjelent dolgozataimra. A két terjedelmes munka természetesen nem az itt bemutatott közvetlen törekvésekre koncentrál. A dolgozatot (terjedelmes részek kihagyása mellett) jelentősen átszerkesztettem, de nem írtam át, tehát vannak benne szó szerint azonos részek, de más összefüggésben, gyakran módosított sorrendben.

TÁMOGATÁSOK

emet logo szines jpeg

INTERDISZCIPLINÁRIS FÓRUMOK

AZ EGÉSZSÉG TÍZ PARANCSOLATA

 2019

BELÉPÉS